2012. január 13., péntek

Szájtáti


Sziklafalon leng az inda
S bőgve nézi Rodelinda.
Alpinista férje, Pista
Ügyetlen volt s tán már nyista.

Tragikus hírt, lelombozót
Mégsem kap, mert lent a bozót
Rugalmasan tartja Pistát,
Ki meglepve szájat is tát.

Szájtátanak mind a ketten,
S nehézkedés meg is retten:
„Aggom… Már csak g-mnek fele
Hat… Elszállunk mind felfele?”

2012. január 12., csütörtök

Hagyományos vers

Hagyományos verset írok.
Nem lesznek benne se zsírok,
Se négylevű lóheringek,
Ily témákban nem keringek.

Nincs most se bél, se vízipók,
Se zsizsikes balettcipók,
Csak líra és bús poézis,
S keserűn sír még a méz is.

Költeményem lélekemel,
Ide vágyódsz hozzá, nem el.
S miként vodkaillat Grisát,
Úgy jár majd a katarzis át.

2012. január 11., szerda

Poén

Kortársak röhögtek Noén,
S elhangzott sok bárka-poén.
Mit sok?! Egész poén-özön,
S veszélyérzet kézen-közön
Eltűnt és a víg nép vedelt…
S gyártott mindből haleledelt
Özönvíz az egész bolygón…

S nézte Noé bús-mosolygón…

A híd panasza

Emberekből nagyon sok szid,
Mert megzabált a vas-oxid.
Hídmesternek mondták: Mosd a
Hidad! s tessék, lettem rozsda!

2012. január 9., hétfő

A zöld zebra

(mese Fanni lánykámnak az iskolai vers- és prózamondó versenyre)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy növényevő állatokat élelmező nagy zöld mező. Ezen a mezőn a halak, a ragadozók és természetesen a ragadozó halak kivételével mindenféle egyéb állat élt. Mind boldogok voltak, azaz csak majdnem mind, mert Zebulon, a zöld zebra nem volt az, mivel neki mindig fájt a háta.
Zebulon ugyanis pont ugyanolyan zöld volt, mint a mező füve, így amikor lefeküdt aludni, a vidáman ugrándozó állatok egy kis dombnak nézték, amire az egyik oldalán felszaladtak, a másikon pedig legurultak. Főleg Ella az elefánt, Zsiga a zsiráf és Lali a lusta lila lúd fájt neki. Utóbbi ráadásul rendszerint le sem gurult róla, csak felmászott a hátára és ott leült enni.
- Hé, te lila gömbtömb! Miért eszel annyit? – kérdezte nyögve a zöld zebra.
- Na hallod, ha már lúd vagyok, legyek kövér! – válaszolta csámcsogva Lali a lila lúd.
Zebulonnak a zöld zebrának ekkor elege lett a vele megegyező színű mezőből és elindult világgá.
Ment mendegélt és egyszer csak egy tenger partjára ért. A tenger partján sokan napoztak. Fölöttük a kék égen egy fecske körözött és pottyaival bombázta a barnulni vágyókat.
- Nem így akarunk barnulni! – kiabálták az emberek és elszaladtak a partról. Egy, csak egy legény maradt fekve a parton.
- Te miért nem szaladsz el a fecskepottyok elől? – kérdezte tőle Zebulon a zöld zebra.
- Á, én tudom, hogy egy fecske nem csinál le minden nyaralót! – mondta mosolyogva az egy legény, majd Zebulonra bámult – Hát te miért vagy zöld?
- Csakért! Brühühü!
- Te sírsz?
- Sírok, mert az otthonom, a mező is zöld és ott senki sem vesz észre és mindenki rám lép!
- No, ezen könnyen segíthetek! – mondta az egy legény – Pemzli Palkó festőművész vagyok. Hazakísérlek és befestem azt a zöld mezőt fekete-fehér csíkosra, és akkor majd senki sem fog téged összekeverni a gyeppel.
- Jaj, de jó! Jaj, de jó! – ugrándozott a zöld zebra.
Ahogy mondták, úgy is tettek. Pemzli Palkó festőművész egyik kezében a pemzlijét, a másikban pedig a fekete-fehér csíkos festékkel teli vödröt vitte, Zebulon a zöld zebra pedig vígan pattogott körülötte. Így értek el nagy zöld mezőre.
- Juhé! – kiáltotta Zebulon és tovább ugrabugrált. Ekkor váratlan dolog történt! Zebulon ráugrott egy dombra, a domb felugrott, és mindketten beleestek Pemzli Palkó fekete-fehér csíkos festékébe!
Jaj uramfia! Ott állt Zebulon fekete-fehér csíkosan és vele szemben ott állt egy ugyanolyan fekete-fehér csíkos valaki! Zebulon jobb híján bocsánatot kért és bemutatkozott:
- Bocs, hogy rád ugrottam! Zebulon vagyok, az immár fekete-fehér csíkos zebra.
- Megbocsájtok! Zinajda vagyok, az immár fekete-fehér csíkos zebra. - válaszolta a korábbi zöld domb.
Meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt. Hetedhét rétre szóló lagzit csaptak és esztendőre fekete-fehér csíkos zebrababák oázásától volt hangos a nagy zöld mező.
Pemzli Palkó csíkos családi festménnyel ajándékozta meg őket, majd elköszönt és integetés közben letörölte az orra hegyéről a frissen fröccsent fecskepottyot.
A fekete-fehér zebrák pedig azóta is csíkosan élnek, hacsak le nem koptak.

2012. január 6., péntek

Sporttörpe

Januárban Vidor fáz.
Kazánjában nincsen gáz,
S arcára a mosoly-máz
Odafagy a mínusz száz
Celziuszos törpeház
Halljában és jő a láz
Hideg faja, amely ráz.
Rádióból bőg ukáz:
"Davaj-davaj kinn tornázz!
Ráz-dvá ráz-dvá ráz-dvá ráz!”
Törzshajlik a Vidor váz
S hősünk verejtékben áz.

Halwax Erik

2012. január 4., szerda

Továris Titusz

Kaviárba dőlne Titusz,
Ámde Kolja bácsi kitusz-
-kolja a Jenyiszej parti
Dácsából az after party
Után tikkadt továrisát,
S széles vizet úsz máris át
Főhőst enni barna medvegy,
Kiben kész a gyomornedv egy
Vacsorára, úgyhogy siet...

Ezópusz néz: No, de ilyet?!

2012. január 3., kedd

Rémálom


Fejem, hogyha hiányozna,
Nyakamon, mely üres pózna
Volna, lenne gólyafészek,
S csúzliznák a kiscserkészek.

Sok hegyes kő eltalálna,
Ütne, mint egy maláj bálna,
S addig zúzna kavicszápor,
Míg hamu lennék, vagy má’ por…

Ám kétfelű agyi tekém
Ébredezik… felkelek én
S szájszaggal, mely szennyvíztelep-
-szerű, felsóhajtok: Kelep!

2012. január 1., vasárnap

Kalóz dal


Árbockosárból a kalóz,
Hajót látva bőszen haló!-z,
Fedélzeten koppan lába,
Lesz hamar új kincses láda!

Fa a lábunk, fa a karunk,
Egy szem szemünk tengerkékű!
Zsákmányt szerzünk, ha akarunk,
Lecsapunk rá, mint a ménkű!


Kapitánynak kardja görbe,
S vígan kortyol habos sörbe.
Kalóznak van fapipája,
Jobb ez, mint a papi pálya!

Fa a lábunk, fa a karunk,
Egy szem szemünk tengerkékű!
Zsákmányt szerzünk, ha akarunk,
Lecsapunk rá, mint a ménkű!


Kalóznak az ágyúdörej
Nem ijesztő, csak kis zörej!
Sosem félünk, csak ha égünk,
Rettegjen az ellenségünk!

Fa a lábunk, fa a karunk,
Egy szem szemünk tengerkékű!
Zsákmányt szerzünk, ha akarunk,
Lecsapunk rá, mint a ménkű!


Támadásunk, mint a henger,
Menekülj csak, vár a tenger!
Aranyból lesz osztozkodás,
Kalózélet, hej de csodás!

Fa a lábunk, fa a karunk,
Egy szem szemünk tengerkékű!
Zsákmányt szerzünk, ha akarunk,
Lecsapunk rá, mint a ménkű!