A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékvihar. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékvihar. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. január 26., hétfő

Emlékviharkabát

Emlékhatlan viharkabát
Szűrőjén nem jön, csak hab át;
Emlékhab a múltnak ködén,
Midőn ittam hűs söröd én.

Söröd emlékhabos hűje
Mondatta volt vélem: „Hű, jeee!
Ez aztán a habzó korsó!”
S emléket hány ifjúkor show.

Hej, emlékhányt söröm-pöröm,
Ifjan pálcával vert köröm,
Rossz válaszért tépett pajesz,
„Are you idiot?”-ra a „Yes!”...

Emlékviharkabát hasad
Oly zajjal, mit éhes has ad;
Nosztalgikusan, ám zordul
Múltba böffen s nagyot kordul.

„Aha, szóval te ittad meg a sörömet annak idején az építőtáborban, te hernyó! Én meg azt hittem, hogy a Csomádi Pityu volt és ezért őt lógattam fejjel előre a pöcegödörbe! Na, várj csak Frady, egyszer téged is megtalállak, oszt’ lesz nemulass! Előre megáshatod a latrinádat!” /Dr. Erőbarom Brúnó, vastagbélsebész és erőemelő világbajnok/

„Ööö… ki szeretném jelenteni, hogy én csak névrokona vagyok a fent említett illetőnek és különben is tényleg az a rohadék Frady itta meg a sör jelentős részét!” /Dr. Csomádi István, zugügyvéd és országgyűlési képviselő/

„Az obligát ’Mit gondolt a költő?’ kérdésre a válasz, hogy a világon semmit! Ez az ember vagy szimplán csak megtébolyodott, vagy teljesen eszméletlenre itta magát! Esetleg is-is! Anyám szerint annyit nem lehet inni, hogy valaki ilyen értelmetlen verset írjon, de ő szerencsére sosem látta az építőalakulat sorkatonáinak csavarlazítós arcszesz partiját. Mindenkinek javasolni tudom, hogy rázza ki az emlékeiből és temesse el a múltja legmélyére ezt a Fradyt! Illetve Fradytt! Múlt idő két t!” /Puzsér Róbert, kritkus/

„A divatjamúlt Petőfin és Aranyon edződött olvasó döbbenten áll a pszichedelikus pszeudo-kubizmusban panírozott, majd anti-entellektüelitásban abált XXIII. századi atomlíra múltra irányuló, azt elemi részecskéire szétbombázni kívánó emléktornádója előtt. Az önnön elméjét puzzle módján szerte szóró költő kétségbeesett rendrakási kísérletének látszólagos csődje éles ellentétben áll szinte mindennel, amit a saját jelentéktelen jelenébe ragadó világ valaminek hisz. A korát messze megelőző költőt a visszapillantó tükrében távolról üldözni látszó múltja háborgó révedésre készteti. Na, ennek vagyunk mi tanúi! Jó nekünk!” /Romlányi Lukrécia, magyartanár és Templom Egere Bisztró idényszakácsa/

„Az élesen él bennem, amikor az Úr kérésére Ádámot és Évát kizavartam az Édenkertből, de a ’Legyen világosság!’ előttről szinte semmire sem emlékszem. Lehet, hogy öregszem?” /Chuck Norris/

Súlyos anakronizmus költő úr! A régi szép… ööö az átkosban, amikor a tanárok még körmösökkel és pajeszcibálásokkal fegyelmezhettek, akkor nem angolul, hanem oroszul kellett tanulni! Ne keverje a sezlonyt a fakonttyal! Ez az Alzheimer-kórban tapicskoló delíriumos rémálom egyértelműen NEM ENG.!” /Törköly Tódor, a regnáló főcenzor kényszergyógykezelésének végéig megbízott főcenzor és egykori munkásőrparancsnok/

2015. január 22., csütörtök

Emlékvihar

A csak a kiváltságosoknak fenntartott luxuskórház különszobájában fekvő férfi lassan ébredezni kezdett. Az ablakban összehúzott vörös függönynek köszönhetően a helyiség diszkrét félhomályba borult. A beteg zúgó fejjel próbált magához térni. Hol vagyok? Mi történt velem? Milyen nap van ma? Mióta fekszem itt? Kérdések törtek elő, de görcsösen ökölbe szorított aggyal sem tudott válaszolni a kérdésekre. Fel akart ülni, de a hirtelen erőfeszítéstől leizzadva visszahanyatlott a vörös párnájára. Ekkor vette észre, hogy minden vörös: a falak, a plafon, a bútorok, az ágynemű, a pizsamája, de még az ágy melletti asztalon álló vörös vázába állított rózsacsokor is. Összeborzadva behunyta a szemét…
Amikor ki tudja, mennyi idővel később újra magához tért, egy erősen kipirosítózott kalácsképű hölgy hajolt fölé rettenetes kölni bűzt árasztva magából.
- Hát felébredtél végre drágaságom?! – sikoltotta oroszul és hatalmas csókot nyomott a férfi ajkára.
- Ki ez?! – gondolta rémülten a férfi és megrázta a fejét.
- Nem ismersz meg, Joszif?! Nem is mersz megkérdezni, hogy ki vagyok?! – bőgte el magát a tenyeres-talpas asszonyság.
- Hát nem… - merengett magában a férfi – De honnan tudok én oroszul? Ki ez a síró nő? És ki vagyok én?!
- Ki vagyok én?! – ismételte meg ezúttal már nem csak fejben, hanem élőszóban. Ráadásul oroszul. A Krasznaja Moszkva felhőbe burkolt hölgy zokogva átölelte rögvest eláztatva pizsamájának vörös gallérját.
- Lehet, hogy nem is akarom tudni? – gondolta ezúttal németül – Aha, ezek szerint németül is tudok?
- Tudsz szívem, tudsz! – szólt a nő, mintegy olvasva a gondolataiban – de a biztonságunk érdekében ezentúl csak oroszul beszéljünk!
- Harasó! – egyezett bele a férfi – de cserébe áruld el nekem, hogy ki vagyok én?! És ki vagy te? Kim vagy te? Mert mit is jelent lenni és mi végre vagyunk ezen a világon? Lenni, vagy nem lenni, az itt a kérdés…
- Ó, drága férjuram, neked tényleg komoly a fejsebed! – sóhajtotta az asszony.
- Na, ettől féltem! – borzadt el a férfi.
- Azért ne félj, még rendbe jöhetsz! – nyugtatgatta az frissiben megismert feleség totálisan félreértve a helyzetet.
- Miért, hajlandó vagy válni? – kérdezte reménykedve az újdonsült férj.
- Hahahaha! Jól van, kis mackóm! Látom, hogy mégse vesztetted el azt az aranyos humorérzékedet!
- Nagy szükségem lesz rá! – gondolta a maga számára még mindig ismeretlen férfi. – Szóval… ööö… drágám, kik vagyunk mi?
A nő óvatosan körülnézett. Csendet intett az ujjával, majd sürgős felszínességgel átkutatta a helyiséget. Végül elégedett mosollyal leült az ágy szélére:
- Rendben van, nincs egyetlen poloska se!
- Akkor mitől viszketek állandóan? – kérdezte értetlenül a beteg.
- Hahaha, te örök bohóc! – nevetett a nő, majd halk hangon folytatta – Most mindent elmesélek neked. De jól figyelj, mert biztonsági okokból csak egyszer mondom el! Ha másodszor is elmondanám, akkor meg kellene, hogy öljelek! – mondta az asztalra téve a retiküljéből kivett Kalasnyikovot.
- Mondd! Égek a kíváncsiságtól! – legyintett a férfi.
- Te jelenleg Joszif Visszarionovics Sztálin vagy, minden oroszok pártfőtitkára. Én meg Nagyezsda, a feleséged. – kezdte a történetet Nagyezsda, de Sztálin értetlenkedett:
- Hogyhogy jelenleg?! Miért, korábban ki voltam?!
- Te vagy, vagy voltál, már magam is keverem, szóval te vagy Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom führere! Én meg Eva Braun, a feleséged.
- Aha, ezek szerint én mindkét verzióban a férjed vagyok! – majd magában motyogva hozzátette – Cseberből vederbe…
- Tudok ám szájról olvasni! – szólt emelt hangon Eva-Nagyezsda, és visszakézből mellbe ütötte Adolf-Joszifot a Kalasnyikov puskatusával.
- Oké, oké! – szólt vért köhögve a kétszemélyű férfi és nyögve visszamászott az ágyra – Folytasd! Ígérem, nem szólok közbe!
- Remek! – szólt mosolyogva a kétszemélyű nő és rúzsával gyorsan vastagított egyet az amúgy sem ceruza vékony száján – Szóval ’44 végén, amikor végre már te is beláttad, hogy a háborút elvesztettük, az alteregódat, aki Bédolf Hitler, az te ütődött ikertestvéred, szóval őt a helyedben hátrahagyva a szuper-elit kommandós csapatod védelmében átszöktünk a Szovjetunióba. Itt titokban megöltük Sztálint és a legjobb szovjet plasztikai sebésszel, aki Lenint is balzsamozta, kicseréltettük a generalisszimusz arcát a tiéddel. Az orvos szerint, akivel ezen információ birtokában utána természetesen végeztünk, a műtét olyan jól sikerült, hogy nem lesz szükség újabb beavatkozásra. Ez az arc lesz a végső!
Sztálin-Hitler csak bólintott, mert közbeszólni már nem mert. A kétrendbeli felesége folytatta:
- Mivel már az első világháború végétől az volt az álmod, hogy egyszer az általad elfoglalt Moszkvában, a Vörös tér kétmilliós tömege előtt mondjál beszédet, gőzerővel tanultál oroszul. Így nyelvi problémád nem volt. Sőt, gyakran álmodban is a Moszkva parti estéket énekelted.
- Не слышны в саду даже шорохи… - kezdte könnyes szemmel dúdolni a férfi és a dal hatására gátszakadásként zúdultak rá az emlékek. Az agyában hirtelen olyan erős emlékvihar kezdett tombolni, amit csak Nagyezsda és a vörös fal pofonpárja tudtak lecsillapítani:
- Ülsz vissza az ágyra, de rögtön! Még jó, hogy itt minden vörös, legalább nem látszik, hogy vérengzel! – mosolygott az asszony.
- Folytasd, kérlek! – hörgött vérszegényen Sztálin, mire kapott két újabb hatalmas pofont. – Nem a verésre gondoltam, hanem a történetre!
- Hahaha, drágám! Bocsi, de félreértettem! A balesetedre emlékszel?
- Odáig megvan a kép, hogy november hetedikén Sztrelcov marsall feltűzte a díszegyenruhám bal mellére az Anyaföld Atyja kitüntetést, ám mivel mind a harminc kilónyi érme a bal oldalamon lógott, felborultam… aztán minden elsötétedett. Mi történt azután?
- Te lebucskáztál a díszemelvényről, mire Sztrelcov marsall magát háromszor, három különböző pisztolyból tarkón lőve öngyilkos lett és még aznap minden régi fényképről vagy kiretusálódott, vagy valami más régi elvtárs fejével helyettesítve kezdett szerepelni. A kétmillió szemtanú most a Gulágon dolgozik, te hivatalosan vadászaton vagy és a nép sztahanovista munkaversenyekkel próbálja szebbé tenni az országot, mire visszatérsz. – mosolygott a bölcs nő.
- Most bölcsnek hiszed magad, de én átlátok a szitán! – ordította a falinaptárra meredve Sztálin, majd a vörös telefont felemelve KGB ügynököket rendelt a szobába – Nagyezsda feleségemet 1932 november 9-én holtan találták a lakásunkban, ahol máig tisztázatlan körülmények között lelőttem. Most 1955 decembere van, úgyhogy te nem lehetsz a feleségem!
- Igen ám, de te sem vagy az akinek mondalak, mert Sztálint 1953 március 5-én patkánymérgezte meg Berija! Te sem lehetsz Sztálin! – üvöltötte magából kikelve a megbilincselt álfeleség.
- Te sem?! – értetlenkedett az egyik KGB ügynök – Hogyhogy sem?! Miért, ki más nem lehet még Sztálin?!
- Miért? Se te, se én nem vagyunk Sztálin! – felelte töprengve a másik KGB ügynök.
- Sőt, az emlékviharom csendesedtével én is úgy sejtem, hogy én sem vagyok Sztálin. – szólt az ál-Sztálin.
- Sőt, én sem! – jelentette ki határozottan az ál-Nagyezsda.
- Jól van fiúk-lányok! Ha senki se Sztálin, akkor most mindenki szépen visszamegy a maga gumiszobájába. Öt perc múlva hideg zuhany, vacsora, majd nyugiszuri és mindenki hajcsizik reggelig. Holnap pedig szétosztjuk a vadonatúj karácsonyi kényszerzubbonyokat. Na, futás! – üvöltötte Nyina főnővér, majd belülről bezárva az ajtót, beszólt az ágy alá – Mássz elő, Bédolf drágám! Azt hiszem itt az ideje megszerveznünk, hogy stikában Hruscsov helyébe lépj!
- Csak siessetek – lépett be az erkélyablakon Cédolf Hitler – mert a plasztikai sebészem már tűkön ül, hogy rám varrhassa Brezsnyev arcát!
Ekkor a nyitott ablakon át betörve emlékvihar söpört végig a szobán és végleg összekutyulta az idióta XX. század teljes történelmét...