A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fanni. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fanni. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 1., hétfő

Tanévkezdés

Fanni és Kincső
Iskolás lett immár Kincső,
Könnyezik az összes szem.
Óvodában többé nincs ő,
 Ebből látszik, öregszem.

Idő fut, mint tanyasi kos,
Soha-soha nem henyél.
Fanni - tyűha! - hatodikos,
Sudár, mint a fejszenyél.

Én vagyok csak aggó fószer,
Hajló korom fejbe csűr.
Alábbira kéne jó szer:
Külcsín hiány s belbecs űr.



* * * * * * *


„Külcsín hiány, belbecs űr?! Úgy érted, hogy randa vagy és agyatlan? Csavala romalé, hát nyalom a hangodat tesó, én is ilyen vagyok, oszt' mégis annyi a lóvém, mint a nyű! Ilyen adottságokkal legyél te is celeb, oszt' dőlni fog a lé, tesókám!” /Győzike, a showman/

„Költő úr, a gyerekeihez gratulálok, de ne írjon róluk verset, mert azzal jelentősen ront az összhatásukon! A kedves felesége előtt pedig meghajtom a fejem, mert nyilvánvaló, hogy valami emberfeletti ellensúlyt kell képezzen a lányaik életében, ha normálisan akarnak fejlődni. Az utolsó sorához is gratulálok, amennyiben megígéri, hogy valóban ez a sor lesz a végső.” /Puzsér Róbert, kritikus/

„Anya! Apát elnézve én tényleg nem értelek téged!” /Fanni/

„Tisztelt Frady apuka! Örülünk, hogy lányai a mi iskolánkba járnak, de arra kérjük, hogy szülői értekezletekre és fogadóórákra lehetőleg az anyukát tessék beküldeni! Ön addig is pihenhet! Önre fér!” /a gyermekek osztályfőnökei/

„Külcsín hiány és belbecs űr? Ez nem probléma! Ha felkeresi a Dr. Frankenstein Plasztikai Sebészeti és Agyátültetési Klinikát, a bajai rögvest orvosolva lesznek! Ön újjászületik, mi pedig meggazdagszunk! Ne feledje, a vérszipoly is ember, csak kicsit vastagabb a pofáján a bőr!” /Dr. Wastagbőr Winnetou, sebész és skalpbőrdíszműves/

„Fut a nyavalya! Nem kerget a tatár! Ha meg kerget, akkor felöklelem, megtaposom és bifszteket csinálok belőle!” /tanyasi kos/

„Jaj, jaj! Ez tényleg felöklel és megtapos! Auuuu!!!” /tatár bifsztek/

„Nálam a külcsín és a belbecs is rendben van. Aki nem hiszi, járjon utána mankóval, mert kettétöröm!” /Chuck Norris/

2012. január 9., hétfő

A zöld zebra

(mese Fanni lánykámnak az iskolai vers- és prózamondó versenyre)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy növényevő állatokat élelmező nagy zöld mező. Ezen a mezőn a halak, a ragadozók és természetesen a ragadozó halak kivételével mindenféle egyéb állat élt. Mind boldogok voltak, azaz csak majdnem mind, mert Zebulon, a zöld zebra nem volt az, mivel neki mindig fájt a háta.
Zebulon ugyanis pont ugyanolyan zöld volt, mint a mező füve, így amikor lefeküdt aludni, a vidáman ugrándozó állatok egy kis dombnak nézték, amire az egyik oldalán felszaladtak, a másikon pedig legurultak. Főleg Ella az elefánt, Zsiga a zsiráf és Lali a lusta lila lúd fájt neki. Utóbbi ráadásul rendszerint le sem gurult róla, csak felmászott a hátára és ott leült enni.
- Hé, te lila gömbtömb! Miért eszel annyit? – kérdezte nyögve a zöld zebra.
- Na hallod, ha már lúd vagyok, legyek kövér! – válaszolta csámcsogva Lali a lila lúd.
Zebulonnak a zöld zebrának ekkor elege lett a vele megegyező színű mezőből és elindult világgá.
Ment mendegélt és egyszer csak egy tenger partjára ért. A tenger partján sokan napoztak. Fölöttük a kék égen egy fecske körözött és pottyaival bombázta a barnulni vágyókat.
- Nem így akarunk barnulni! – kiabálták az emberek és elszaladtak a partról. Egy, csak egy legény maradt fekve a parton.
- Te miért nem szaladsz el a fecskepottyok elől? – kérdezte tőle Zebulon a zöld zebra.
- Á, én tudom, hogy egy fecske nem csinál le minden nyaralót! – mondta mosolyogva az egy legény, majd Zebulonra bámult – Hát te miért vagy zöld?
- Csakért! Brühühü!
- Te sírsz?
- Sírok, mert az otthonom, a mező is zöld és ott senki sem vesz észre és mindenki rám lép!
- No, ezen könnyen segíthetek! – mondta az egy legény – Pemzli Palkó festőművész vagyok. Hazakísérlek és befestem azt a zöld mezőt fekete-fehér csíkosra, és akkor majd senki sem fog téged összekeverni a gyeppel.
- Jaj, de jó! Jaj, de jó! – ugrándozott a zöld zebra.
Ahogy mondták, úgy is tettek. Pemzli Palkó festőművész egyik kezében a pemzlijét, a másikban pedig a fekete-fehér csíkos festékkel teli vödröt vitte, Zebulon a zöld zebra pedig vígan pattogott körülötte. Így értek el nagy zöld mezőre.
- Juhé! – kiáltotta Zebulon és tovább ugrabugrált. Ekkor váratlan dolog történt! Zebulon ráugrott egy dombra, a domb felugrott, és mindketten beleestek Pemzli Palkó fekete-fehér csíkos festékébe!
Jaj uramfia! Ott állt Zebulon fekete-fehér csíkosan és vele szemben ott állt egy ugyanolyan fekete-fehér csíkos valaki! Zebulon jobb híján bocsánatot kért és bemutatkozott:
- Bocs, hogy rád ugrottam! Zebulon vagyok, az immár fekete-fehér csíkos zebra.
- Megbocsájtok! Zinajda vagyok, az immár fekete-fehér csíkos zebra. - válaszolta a korábbi zöld domb.
Meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt. Hetedhét rétre szóló lagzit csaptak és esztendőre fekete-fehér csíkos zebrababák oázásától volt hangos a nagy zöld mező.
Pemzli Palkó csíkos családi festménnyel ajándékozta meg őket, majd elköszönt és integetés közben letörölte az orra hegyéről a frissen fröccsent fecskepottyot.
A fekete-fehér zebrák pedig azóta is csíkosan élnek, hacsak le nem koptak.